A hétköznapokban már utálok dönteni. Van az a helyzet, amikor semmi sem jó, talán épp ezért tőlem várja mindenki a végső szót, hogy nekem jó legyen, de ez a legnehezebb. :( Van az a pont, amikor irtó picinek érzem magam, és csak arra vágyok, hogy valaki vigyázzon rám és döntsön helyettem... de nem lehet, már csak a 4 éves Lányom miatt sem. Hát most a Pánik ellenére döntöttem. Próbálok nem foglalkozni a lábam újabb szarságaival (mint zsibbadás), mert a menésem meg inkább javult, és kórházba biztos, hogy nem megyek. Főleg nem most. Ismerem magam... ziher, hogy végképp bekattannék, ha még látogatni sem lehetne... normál kaját sem kapnék így... és úgysem tudnának mit kezdeni velem. Ez most olyan, mint amikor nemrég tökegyedül voltam itthon, úgy fürödtem... nehéz volt kijönnöm a kádból, de tudtam, hogy meg KELL oldanom. ...és megoldottam. Az élet kihívás.